Austral&Boreal

Mivel nem tudtunk ide képeket feltölteni, átköltöztünk az australandboreal.blogspot.com-ra. Ezentúl ott tudtok követni és kommentelni minket. Tettünk fel egy csomó képet is !

Puerto Madryn maga a tökély volt. Láttunk minden állatot, amit az évszak ilyenkor ígért. Bámultuk bálnák hasát a naplementében, egy tatu a cipönk orrát szagolgatta stb. Ez a hely a legjobbak közéé való. Már látszik, hogy mi a téli utazás előnye (és mindjárt jön a hátránya is)

Egy hirtelen ötlettől vezérelve a varratokat kiszedettem egy orvossal, enyhe rosszullét, némi dollárpénz és újabb kötözés lett a vége. Hogy jobb-e? Hááát jobb.

Ma este jött a szívás, a busz este nem indult Barilocheba, mert a háhót lezárták. Helyette holap reggel indul. Most hostelben alszik Nóri, én is készülök. remélem egyszer eljutunk Chilébe. A buszon majd írunk részletesen is.

Továbbra sem jöttem rá hogyan fent kép. tudom, hogy mik a lépések, de a vége, ami felkerüll, csak a kép egy felnagyított darabja lesz. Any tanács? Átméretezés?

Folyamatosan töltjük fel ide a képeket, egyelőre az első három nap van rajta.

http://picasaweb.google.com/noravarady

A 20 óra meglepően gyorsan eltelt, éppen azt álmodtam, hogy elraboltak az ufók, amikor bejelentette a sofőr, hogy Madrynban vagyunk. Béreltünk  kocsit, kicsit megfáztam, úgyhogy én is kiestem a búvárkodásból. Megyünk mert várnak minket a tatuk, nanduk, lámaféle valamik, bálnák meg a fókák és mindenféle madarak! Kérdeztem az autóbérlős nénit, hogy hogy kell állatokat nézni - megállni egy helyen és várakozni? mondta, hogy nem kell várni, mert ott jönnek az úton : )

Képeket még nem tudtunk tölteni, nincs sok időnk netezni, lehet hogy ez egészet felnyomjuk majd valamikor Picasara - majd szólunk.

Chivitos: Uruguay nemzeti étele, á la turista. Steak, saláta, mindenféle furcsa savanyúság (az egyik olyan, mint a vattacukor, csak savanyú), tojás a tetején és sültkrumpli (papa frita, nem patata, mert az itt az édes krumpli).

Chajás: uruguayi édesség, eklektikus nagyon, a belseje tejszín, piskótatészta, leszórva furcsa édes porral, körülötte dulce de leche (ezen is megy a vita az argentinok meg az uruguayiak között, hogy ezt ki találta ki, miközben közönséges karamellről van szó – na jó, elég selymes és finom változatban)

Empanadas: ez nagyon tipikus itt mindenhol, olyan mint a burek a Balkánon, mindenfélével töltött tészta: egyszer zöldséggel, egyszer hússal, a tegnapiban amit Sacramentoban vettünk még bogár is volt. Jaj de ennék egy jó kis bureket Moja Kravica joghurttal.

Chipa: tömény sós és sajtos kiskifli.

Vannak még mindenféle ínycsiklandó torták, a képen látható rikottás spenótos tökös.

Biztos még sok minden van, de mi ezeket ettük, na és persze a steakeket, de erről már volt szó.

Ilyen nincs és mégis van. Ahova tegnapelőtt nem volt jegy, oda ma volt. Ha valaki még tudja követni, az eredeti elképzelés az volt, hogy Puerto Madrynból egyből nyugatnak megyünk Barilocheba (szintén Arg., de már a Chilei határ mentén). Erre tegnap előtt azt mondták nincs ilyen busz, csak ha kitérővel megyünk (13 óra helyett 16-18 óra utazás). Azt is mondták, hogy utána B-ből nem lehet átmenni Chilébe a hóhelyzet miatt. Ma mikor kimentünk jó korán a pályaudvarra az indulás előtt még érdeklődni, pont az ellenkezőjét mondták. (Nóri: Az, ami az első alkalommal teljesen kaotikusnak átláthatatlannak, sőt felháborítónak tűnt, másodjára már kezelhető volt. Ma reggel már tudtuk mi a rendszer és sokkal magabiztosabban „tárgyaltunk” ). Gyorsan megvettük a jegyet rá.

Most már hat órája utazunk a busszal. Háromszori étkezés jár, az első 30 perc után bejelentették, hogy nagywczni tilos. Oda kell majd figyelni, mit viszünk be.

Semi cama osztályon utazunk, a cama osztály már elfogyott. Cama osztályon teljesen el lehet feküdni, itt csak majdnem. Emeletes busz, valami mindig megy a tv-n. Másfél órán át a 90 es évek slágerei voltak, Dj Bobo, No Mercy, dr Alban stb, aztán lejárt a DVD és a 30 mp-es menühangot hallgattuk egy másik órán keresztül. Ilyenkor mindig gondban van az ember, hogy szóljon-e ha a másik 30 embert nem zavarja. Végül szóltam. Most 80 as évek szól a rádióból.

A busz elején a tv enyhén ázik, kanyaroknál megárad, mint folyó. A mi ablakoknál is be-be csorog, de semmi komoly, védekezünk. Esik, mióta elindultunk. Tegnap éjjel óta esik. Remélem 1600 km-vel arrébb nem esik, nagy természetjárás néz ki. Puerto Madryn a fókáiról, a bálnáiról és a pingvinjeiről híres. Hemzsegnek a Valdez-félszigeten. Nóri nagy vágya a fókák. Látni őket minél közelebbről (mínusz állatkert). Majdnem mentünk úszni is velük itt. Aztán én kiestem az ujj metélésem miatt, és úgy tűnik Nóri is feladja ezt, mert fél a hidegtől. Elvileg olyat lehet, hogy adnak búvárcuccot, odavisznek, beugrasz, aztán ha bátor vagy arcon puszil a fóka, és együtt úszkáltok a tengerben. Álom marad egyelőre.

A bálnák ilyenkor ívnak, vagy mit csinálnak, télen nagy sűrűségben vannak itt bár kevesebbet ugrálnak ki a vízből. A sok tízezer pingvin csak néhány száz van itt a tél miatt. Titkon számítok kedvenc tengeri madaraimra is a partok mentén. Nagy halfarkas, kormorán, esetleg szula. Remélem mindenkivel lesz szerencsénk találkozni. Két napot leszünk összesen itt.

Visszatérve a buszozásra, két dolog lepett meg. Az egyik, hogy annak ellenére, hogy mekkora szerepe van a buszoknak, a hosszútávú közlekedésben, mennyire nincs hozzá infrastruktúra. Eddig egyszer álltunk meg, gyakorlatilag egy sáros locs pocs helyen, ami WC, étterem, egyéb dolgokból is teljesen lepattant volt. A másik az út. Gyakorlatilag az utolsó 1300 km-t egy akkora úton tesszük meg mint a 6-os út. Jobbra-balra a hatalmas semmi, elszórva mi mással mint szarvasmarhákkal.

A városban lassan híre ment, hogy a Linea A metrójáraton egy új homeless tűnt fel. Nagyon udvarias, mert nem beszél, nem kéreget, de egyik kezét állandóan kesztyűbe húzva tartja és kicsit furcsán előre nyújtja.

Nóri vette észre, hogy a kezem sokkal nagyobb látványosságot vonz mint hittük volna. Vendéglátóinktól kaptunk egy egyujjas kesztyűt, ami végig rajta volt a jobb kezemen. Hogy ne fájjon, általában felfelé tartom, és így a kettő együtt már feltűnőnek bizonyult.

Egyre jobban tudom őket hajlítani, a kötést naponta cseréljük. A legjobb állapotban a mutatóujjam van, azon csak két öltés van, de még az sem elég jó. Tegnap megpróbáltam elsütni a fényképezőgépemet, de nem volt elég erő benne. Ehhez képest, most a buszon már tudok vele gépelni. Nem várt haladás, bár a netbook gombjai jóval érzékenyebbek.

Ennek megfelelően csak Nóri fényképez. És nagyon jól. Ha lesz egyszer elég időnk, majd felpakolgatunk képeket. Az én képeimet onnan lehet megismerni, hogy vagy vitorlás van rajta vagy hadihajó, vagy autó (ja, vagy a Nóri).

Buenos Aires jó hely. El lehet itt tölteni egy napot is, meg egy hetet is. Bár inkább kevesebbet. Ahogy az útikönyv is írja, az argentínok megpróbáltak minden jó dolgot áthozni Európából, amitől a város kinézete egészségesen eklektikus, de semmi esetre sincs az az érzése az embernek, hogy ez egy múlt nélküli várost. A városon keresztül húzódó csatorna/folyó/kikötő mentén fekvő raktárépületeket, most állították helyre. Olyan mintha a Közraktárakat nem lebontották volna, hanem, lakásokká, üzletekké alakították volna át. Még egy-két darut is ott hagytak a lekonzerválva műemléknek.

A városon sűrű szmog van, ez majd látszik az egyik képen is. Ez főleg a rengeteg busz és az átmenő kamionok miatt van. Meg persze a gázolajtól, amit használnak. Mélyen beleszippantva, vagy először érkezve a városba (mint mi tettük) ettől van egy kis hasonlóság a közel-kelet szagával (ha szabad ilyet mondanom. De hát van egy hasonló illat érkezzék az ember Tel-Avivba, Bejrútba, vagy Damaszkuszba).

Vendéglátóink felé közeledve még jellegzetesebb lett ez az illat, de hát Buenos Airesben lehet muszlim és zsidó közösség is. Láttam itt Fahd szaúdi királyról elnevezett kulturális centrumot, zsidó kulturális központot, és vannak itt síiták is legalább Libanonból. Vendéglátóink aztán később elmondták ez a zsidónegyed, ahova viszont egyre inkább települnek be a kínaiak és vietnámiak.

A vendéglátóink lakásában szintén van egy kis közel-kelet hangulat (bár lehet ez a szokás az olaszoknál, spanyoloknál is megvan). De erre csak az első éjszaka után jöttünk rá, miután „figyelmesek lettünk” a hidegre. A lakásban nincs fűtés, csak ha az egyszem légkondit állítják át (nem sokat ér), az ablak mindenhol egy vékony tábla (se hő se hangszigetelés). Éjszakánként 13-15 fok van (van hőmérő a telefonomon), ami kb annyi, amennyi télen szokott otthon lenni nálam. De lehet földön fekve hidegebbnek hat? Nórit utolsó éjszaka még a kabátommal is be kellett takarni, pedig ő alszik a melegebb zsákban.

Buenos Aires látványosságairól szólva – ha bárki jönne a közeljövőben – a La Boca negyed maga a parasztvakítás. Annyira mű, hogy izé. A megsértett művészárusok, akiknek a standjára ki van írva, hogy fényképezni a műtárgyakat tilos. A bárok előtt tangóbemutatókat tartó hivatalos táncosok (egyébként szép), az étterembe toborzó nagyhangú nemtudom kik. A látványosság igazából két utca (64-es és 152-es busz visz ki oda), a többi meg annyira veszélyes turistának, hogy nem ajánlják a bóklászást. Igaz nincs is más, csak lepattant negyedek. Talán itt van a Boca Juniors pályája, de ezt csak utólag raktam össze. Ja és miért híres a hely? Mert itt született a tangó. De ennek élethű visszaadása még hiányzik.

A La Recoleta abszolút jó, főleg ha az ember kap vezetést, mert különben csak a sírok szépségében és a hely hangulatában gyönyörködik. Nóri írt róla.

Az Evita múzeumot még nem láttuk, majd hazafelé.

A fegyveres erők múzeuma nekem csalódás volt (6 peso), elképesztő mennyiségű típusú pisztoly, géppisztoly, karabély, szablya, sisak, ágyú. Főleg a pisztolyok. Aztán ennyi, Falklandról (itt szigorúan Malvinas) két vitrin három modell, aztán kész. Minden spanyolul.

Vasúti múzeum. Nem láttuk, de visszafelé, majd megpróbálom. Az ország méretéhez képest, nem olyan fejlett, csak Esquel ig megy, ami Bariloche alatt van (jó, jó, majd berakok egy térképet). Paul Thoreux-nak van egy jó könyve Vén Patagónia express címmel. Egyszer elment Chichago-ból Esquelig és az úti élményeit szenzációs formában írta meg. Szóval múzeum a pályaudvar mellett van, kívülről biztató látvány.

Uruguay corbeta. Eltartott egy ideig mire rájöttem, hogy egy korvettről van szó, csak ugye a v-t b-nek ejtik. Szép hajó, gyorsan bejárható. Van még egy vitorláshajó a folyóparton, azon rendes ágyúk is vannak, arra sem jutott idő. Talán visszafelé.

Teatro Colon, Nóri írt már róla? Állítólag világhírű opera/színház/hangversenyterem, világhírű akusztikával. Mázlink volt, mikor ott voltunk mert X év felújítás után épp elkészült. De ez még nem minden. Ebből az alkalomból ingyenes koncerteteket adott az intézmény saját zenekara. Fokozódik. Mi 2.30 kor érkeztünk és 3 kor kezdődött egy koncert. Kell ennél több. Jegyünk a kakasülőre szólt, a 6. emeletre. A hely akkora vagy nagyobb mint a Művészetek Palotája. Magasságra biztosan. A szépsége magasan felülmúlja azt, egyszerűen pazar, lesz erről is fénykép. (Nóri:

Az akusztika? Nem értek hozzá. A sors engem eddig csak olyan kakasülőkre vitt el, ahol a teremnek kiválóak az adottságai (Zeneakadémia, MüPa). Hozzájuk képest, ez volt annyira jó, fent a hatodikon oldalt is minden hangszer tisztán szólt. Ez a lényeg? Nem tudom, de ez sem mentett meg attól, hogy szokásomhoz híven egy kicsit el ne szunnyadjak :)

Linea A metró. Ezt az utikönyv mint valami látványosságot hirdeti, mi is így használtuk először, de aztán villámgyorsan fő közlekedési eszközünk lett. Ha valami érdekes benne a faszerkezeten túl, az az, hogy nem mondja be senki az állomást, és hogy az emberek maguknak nyitják csukják az ajtókat. Így maradtunk fent utolsó nap majdnem a metrón. De még időben felrántottuk az ajtót. A harmadik dolog ami furcsa lehet, hogy szombaton már este 10 után befejezi a működését.

BA egyik legfontosabb látványossága nem a látványosságok között van, hanem az étterem szekcióban. Persze a steak. Ez az a szó, amit nem értenek az argentinok. Helyiül ez bife. Bife lomo, bife chorizo, bife mariposa, mini bife, ilyeneket ettünk eddig. Nem vagyok steak fétisiszta, mindig meglep, amikor utikönyvek oldalakat szentelnek, a „hol együnk” résznek. Ez benne a felfedezés! És akkor a legbiztatóbb, ha rendesen néz ki és csak helyiek ülnek benne.

Itt egy darab bife férfi tenyérméretű és kb két ujjperc (értitek – ujjperc) vastagságú. Nem cécóznak a fogyasztással. Mellé egy kis sültkrumpli vagy püré (nem porból), extraként maximum egy kis saláta, s kész. És omlós, és szaftos, és kicsit véres, és összefut a nyál a számba. Nórit az a szerencse érte, hogy életében itt evett először steaket. Mi egy adagot kérünk azzal lakunk jól ketten. Egy bife plusz köret 35 peso (7 euró) körül van.

Erről is lesz kép, meg az összes többi különlegességről. Majd egy külön posztban Nóri összerakja ezeket. Nem akarom lelőni a témát, de mivel mindenféle náció van itt, elég gazdag a kaja kultúra.

Csokifronton annyit mondhatok, hogy szegény argentinokon a Milka kísérletezik. Olyan különlegességek vannak itt, amik még Európában sincsenek, viszont a sima Milkát vagy mogyorósat nem lehet kapni. A pótlék ilyenkor a Cadbury, abból van rendes is. Elég drága a helyi Tescoszerűben 10 peso (2 euró) egy tábla. Ok 170 grammos, de még akkor is olcsóbb otthon. Nóri biztat (vagy inkább unszol, hogy próbáljam ki a helyi csokikat, de ebben az egyben konzervatív vagyok, ha lehet).

A cigi viszont olcsó, és nagy a választék puha dobozosokból. Régi olvasóim kedvért leírom, Marlboro Silvert még nem láttam, csak pirosból van puha, illetve aranyból olyan doboz, mintha egy kicsinyített Mercy csokis doboz lenne.

Az újdonságot a káros szenvedélyem hármasságán harmadik oldala, a Coca Cola jelenti. A fél literes kupakos hat decis, és a klasszikus 2 dl üveges mellett láttam, 1,7 vagy 1,5 dl-t is. Olyan mintha a kistestvére lenne a 2 dl-esnek, és az íze pedig pont olyan jó, mint az üveges 2 decisnek. Most jut eszembe, hogy ebből a szempontból érdekes lenne megnézni (íz emléket felidézni), hogy a régi 1,5 literes üveges Coca Cola hol lenne ízben. El is felejtettem teljesen, hogy egyszer volt egy ilyen kiszerelés, azt hiszem megérdemli, hogy megemlékezzem róla.

Befejezve ezt a hosszúra nyúló posztot (amiben kivételesen nem volt szó buszokról és buszvezetőkről) Buenos Airesről, a kezdő élményemmel búcsúznék. Amikor megérkeztünk és némi fagyoskodás és vacakolás után elindultunk a városba a busszal, csupa jó hangulat, emlék kapott el. Egyrészt hideg volt, ami a budapesti kánikula után, élmény volt, igazi tél szag. Másodrészt az út mentén a nagy nyírt zöld pázsitok csillogtak a reggeli lapos fényben, ez nálam Írország (hello Tomeráj, hello Pityko), a maga külön hűvös hangulatával. Aztán jöttek a rendezett ipartelepek, meg a nagy semmik (busszal 45 perc az út BA-ba), amitől, abszolút skandináv érzésem lett. És végül ott volt maga a hely „argentínasága”. A pálmafák, a latinosan viselkedő emberek (az ismerős férfiak mind ölelgették, puszilgatták egymást), a közlekedés. Csak mintha a nagy hidegtől az egész olyan lassított felvétel lett volna. Nóri tegnap olvasta, hogy 16 éves hidegrekord dőlt meg. BA-ban állítólag 1-1,5 hónapig tart a tél, a hideg akkor is jelképes (a helyiek a zúzmarát is hónak hívják – de ilyen is csak 16 éve volt legutóbb). Az idő ilyenkor is jellemzően száraz és napsütötte. Nóri nem tudom, hogy fogja bírni a hideget. (Nóri: fogom, nyugi. Már nincs sok hátra és irány a trópusok).

A titok nyitját még nem ismerjük, de mint mindennek, biztos ennek is lesz megoldása. A közlekedés Buenos Airesben és Argentínában enyhén szólva kaotikusnak tűnik, vagy kaotikus? A Közel-Kelet kaotikusnak látszik, de az ember egy pár nap után rájön a mögöttes rendre – Európáról nem is beszélek. Itt még nem nagyon jöttünk rá a megoldásra. Hol is kezdjem? Legyen a tegnapi rémület. Az volt a terv, hogy ma du. 3kor elindulunk Puerto Madrynba, potom 20 óra busszal. Tegnap a városnézés után kimentünk a Retirora (vasút pu., helyi- országos- és nemz. busz pu.), hogy vegyünk jegyet. Van kb 30 busztársaság, amely jegyet árul, hatalmas tömeg. Első sort kiálljuk: nincs jegy. Mi? Csak vasárnapra. Második sort kiálljunk: nincs jegy. Mi? Csak vasárnapra van legközelebb (ja pont a téli szünet kezdődik). Így ment egy órán keresztül. Miért gond ez? Mivel, egy-egy város között 16-20 órákat kell mennünk, ezért pontosan ki van (volt?) számolva, hogy hol mikor mennyit tudunk lenni. Nem volt jegy a környékre sem, és azonnali indulással sem. Gyors fejszámolás: OK maradjunk még egy napot BA-ban és menjünk egy nappal később, azaz vasárnap.

A jegyet megvettük és pusztán elővigyázatosságból megnéztük a járatokat Puerto Madrynból Barilocheba, ahova két nap után majd menni akarunk. Első sor, második, sor, stb., kiderül, hogy nem is közlekedik busz a két város között közvetlenül (ez csak 10 óra lenne), csak ha a kerülővel megyünk (plusz hat óra). A vicc, hogy mikor a neten néztem, volt közlekedés és jegy is. Akkor Bariloche kilőve, menjünk egyből Chilébe Puerto Madrynból.

Most egy pillanatra megállok. Egy hajón ülök Uruguay felé. Az utasok szórakoztatására hátranyalt hajú fiatalember, fekete öltönyben nyomott le valami tangószerű dalt (mi mást?) Az emberek bámulják, fényképezik, új dalba kezdett. Nóri szerint egy segg vagyok, aki nem érti az egészet. (Nóri: az a vicc az egészben, hogy első ránézésre ez egy ilyen helyi tangós-dáridós éneklősdinek tűnt, de valójában minden helyi odagyűlt az énekes köré, könny csordult a szemükbe a Buenos Airesről szóló dalok hatására, öregek-fiatalok beálltak tangózni, nem csak lépegetni, hanem igazából tangózni. Pont az ilyen pillanatok miatt érdemes utazni. WP: Lementem csokit venni, és közben megnéztem a csávót, a szemébe néztem. Jó, revideálom magam, tényleg nagy tapsokat kap és autentikusnak tűnik. A csoki viszont pofátlanul drága a tax free boltban.)

Szóval Bariloche törölve, „gyorsan” (újabb 3szor 15 perc sorbanállás) nézünk jegyet Chilébe, mert egy hét múlva onnan indul a repülőnk. Játszunk biztosra. Újabb sorbanállások után kiderült, hogy jól volt az ötletünk, az új terv Puerto Madryn-Neuquem (Arg.) - Temuco (Ch.) - majd beteszünk valami térképet. Ugyan így 12+9 órát kell majd buszozni, de ez az egyetlen Andokon átvezető, és télen is működő hágó. Mi?

A mi tervünk az volt, hogy majd Barilocheből kelünk át Chilébe. A net szintén azt mondta, hogy vannak buszok és menetrendek, meg is vehettem volna a jegyeket. Itt most azt mondják a busztársaságok, hogy nem járnak ott a buszok a hóhelyzet miatt. Ki tudja ezek után, hogy hol és hogy járnak a buszok? Az útikönyvek csak a nyárról írnak.

Ezeket tudtuk meg három óra folyamatos, valamilyen sorban állás után. Sokkos állapotunk kezelésére, hogy valamivel kárpótoljuk magunkat a szívásért, a pályaudvarról kifelé jövet bementünk a Buqebus társaság irodájába, hogy a felszabadult extra napot ( a mait) lehetőleg Uruguay-ban töltsük. Enyi szerencsénk maradt tegnap estére. Pont valami promóció volt. Kedvezményes jegy Colonia del Sacramento-ba és vissza (összesen 6 óra),+szendvics a hajón +2 órás városnézés Coloniaban. (+ a tangóénekes itt hajón, sőt most már tangóznak is). Az ár kb. 12000 Ft. Nóri azért rákérdezett, mi van ha nem kérjük az extrákat meg a városnézést? Akkor 16000 Ft. Ja ennyire promóciós? Akkor visszük. Úgyhogy ma itt ülünk a Santa Elisabeth hajón, úszunk a piszkos La Plata folyón. Az útikönyv szerint Colonia egy gyönygyszem, a vendéglátónk szerint UNESCO Világörökség.

Ja és még egy utolsó fordulat kedvéért visszatérek a buszokhoz. „Hazaérve” vendéglátónk (anyukája Pont Puerto Madrynban lakik, ő maga tavaly volt Barilocheban) állítja, hogy 1. kell legyen közvetlen busz PM-ból Barilocheba, 2. át lehet kelni ilyenkor a Barilocheból Chilébe és vagy mi a jegyárusok hallottak valamit félre. Ebbe bele sem merek gondolni.

Most a városon belüli közlekedésről. Buenos Airesben a közlekedés olcsó és rossz. A BKV ehhez képest egy jól szervezett, hatékony intézmény. A buenos airesi tömegközlekedés megragadt valahol a 70-es évek utaslétszámánál. A buszhálózat sűrű, mind a járatok számát és gyakoriságát tekintve. Tegnap, mikor elmentünk a La Recoletába, alig pár percet vártunk a buszra. A probléma ezután következett. Buenos Airesben akkora dugók vannak, hogy csak a kereszteződésekben eltölt a busz 3-5 percet azért, hogy átjusson. Napközben csak egy kicsivel enyhébb a forgalom, a délután pedig maga a halál. A buszozásnak is megvannak a maga titkai, szabályai: 1. a buszozáshoz buszjegy kell 2. a buszjegyhez aprópénz kell 3. aprópénz viszont nincs. Mikor először szálltunk buszra, mindezekről még semmit sem tudtunk. A buszvezetők általában türelmetlenek és barátságtalanok. Az, hogy a buszmegállóban állsz, még nem jelenti számukra, hogy fel is akarsz szállni. Ha integetsz nekik, akkor esetleg megállnak, de ha nem lépsz fel azonnal az ajtón, már mennek is tovább, vagy rádcsukják. Minket az első busz így otthagyott, a másodikra már nagy határozottsággal léptünk föl (azon gondolkodom, hogy miért írok ennyit állandóan a buszvezetőkről. Tadzsikisztánban is hosszan foglalkoztam velük. Annyira érdekes ez?). Amikor felszálltunk, kiderült, hogy ide csak apró jó, amivel végül a helyiek segítettek ki. Innentől kezdve életünk egy része az aprók gyűjtésével telik. A városban mindenhol ki van írva: „No hay monedas” - nincs apró : )

Abszurd módon eddigi legnagyobb élményem a Recoleta temető volt Buenos Airesben. Az 1822-ben épített sírkert közel 5000 mauzóleumot és síremléket rejt és az argentin történelem legnagyobb alakjainak ad örök otthont, köztük Maria Eva Duarte de Perónnak, azaz Evitának is. Urnák és lapos sírkövek itt nincsenek, a sírhelyeket megvásárló családok a leghíresebb argentin szobrászokkal készítették el síremlékeiket. A temető alapító okmánya szerint a sírhelyekhez örökös tulajdonjog jár, így az időközben kihalt családok sírboltjai árván roskadoznak. A sírok 5-10 méteres mélységűek, több akár 60 koporsót is rejt. A tulajdonos családok kulcsukkal bármikor meglátogathatják halott rokonaikat a sírboltok belsejében. A Recoleta állandó lakója 70 macska, akik temetőőri feladatokat látnak el azzal, hogy pusztítják a kikötők közelsége miatt az azonos nevű Recoleta negyedben igencsak nagy számban előforduló rágcsálókat.

A temetőben minden nap 9:30-kor, 11:00-kor, és 14:00-kor van spanyol nyelvű vezetés a temető történetéről és a Recoletához kapcsolódó legendákról.

A leghátborzongatóbb történet talán Rufináé. Rufina 16 évesen hirtelen halt meg, látszólag ok nélkül. Édesapja gyönyőrű szobrot készíttetett neki, melyet a családi sírbolt külső fülkéjében helyeztek el, hogy az emberek halála után is csodálhassák a lány szépségét. Rufina nagynénje csak néhány nappal később értesült az esetről, és nem tudott beletörődni szeretett unokahúga halálába. Felnyittatta a koporsót, és a család legnagyobb megdöbbenésére a lány összekarmolva feküdt benne. Mint kiderült, a lány tetszhalott volt, a temetés után a lezárt koporsóban felébredt, de nem tudott szabadulni, így megfulladt. Az eset olyannyira megijesztette az argentin nemeseket, hogy ezután sokan csengőt szereltek a koporsók belső oldalára. Manapság állítólag arra is van példa, hogy mobiltelefonnal temetik el a családok rokonaikat.

A másik kedvencem Liliana szobra. Liliana olasz bevándorlók lánya volt, és friss házasként utazott Insbruckba nászútra síelni. Síelés közben azonban elsodorta a fiatal párt egy lavina, mindketten odavesztek. A gyászoló apa hazaszállítatta a lánya holttestét, és egy szobrot emelt Liliana és a már korábban meghalt Sabu kutyának, Liliana gyerekkori barátjának. A Sabu kutya mellett fészkelő, egerektől és a turisták maradékaitól hízott macskát Sabu sajnos már nem tudja elkergetni.

Ahogy már említettem a temető leghíresebb lakója kétségtelenül Evita. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen formátumú történelmi személyiség a legmonumentálisabb sírboltban kell, hogy feküdjön. Azonban a Duarte család recoletai otthona a temető egyik félreeső sikátorában található. Természetesen ez sem véletlen.

Evita Perón 1952-ben halt meg, 33 évesen. Testét bebalzsamozták, hogy földi maradványai épen megmaradjanak amíg elkészül méltó sírhelye. Azonban 1956-ben hatalomra került egy katonai junta, akik leszámoltak a peronizmussal (egy időre). Evita holttestét sokáig rejtegette családja Buenos Aires különböző házaiban. A rejtekhelyei zarándokhelyekké váltak és ennek a junta nem örült. A testet elkobozták és elszállíttatták Milánóba, ahol Maria Mayar de Mayarte (vagy valami ilyesmi) néven temették el, hogy senkiben még csak fel se merüljön, hogy a jelentéktelen sír egy nemzet imádatának tárgyát rejti. 1973-ban került újra hatalomra Perón, de egy év múlva meghalt, és az őt követő elnöknek sikerült hazaszállíttatnia a holttestet 1976-ban, 24 év rejtegetés után. Így került Evita a Duarte család szerény sírboltjába. Mégis, a számos művészeti remekművel díszített monumentális mauzóleum mellett az emberek csak elszaladnak, mindenki a kis sikátort keresi, és benne Evitát.

Nem tudtunk ma elmenni Puerto Madrynba, mert ma kezdődött a téli szünet és nem volt jegy - tudom, hogy hihetetlen, de igaz. Úgyhogy eljöttünk Uruguayba egy napra, Sacramentoba, most éppen egy jó kis étteremben ülünk és Chivitot és Chaját eszünk : )Holnap 3kor megyünk Puerto Madrynba.

Tegnap reggel (07.15) megérkeztek a csomagjaink, nem is örültünk nekik. Sokkal egyszerűbb volt egy szál ruhában, így legalább nem volt meg a választás lehetősége, és ez egyszerűbbé tette az életünket. Igénytelenségünket kiválóan mutatja, hogy még most is azt a ruhát  viseljük, amiben elindultunk (alsónemű kivételével), ebben alszunk és járkálunk – talán ma már átöltözünk.

Persze a csomagok kiszállítása korántsem történt automatikusan, kb. 10 óra volt mire a 06:55-kor érkezett járat ügyében a Claims office felvette a telefont. Volt egy adu a kezünkben, mivel Péter egyik barátjának a barátja lenyomozta a csomagok hollétét, így mi tudtuk, hogy azok fent voltak az utánunk következő Róma-Buenos Aires gépen. Több tucat telefonhívás után végre elértük az illetékest, aki a legnagyobb természetességgel közölte, hogy megvannak a csomagok.

Péter keze szépen gyógyul, minden nap cseréljük a kötést, én már teljesen felvettem az ápolónő identitást: etetés, fürdetés, öltöztetés programok váltják egymást a nap során. Minden nap együtt érző tekintetek tömkelegével találkozunk az utcán, a szembejövők vagy megbámulják Peti bekötözött négy ujját, vagy szánakozó tekintettel biccentenek/mosolyognak egyet. Victoriától kaptunk egy egyujjas kesztyűt, ami elég bő ahhoz, hogy megmaradjon a kezén – ebben egészen horrorisztikus a kinézete, ahogy olyan esetlenül eltartja magától a kezét, olyan mintha tényleg hiányoznának az ujjpercei.

Buenos Aires tegnap már sokkal barátságosabb arcát mutatta, mint az első délután. Engem Barcelona-Belgrád-Kairó keverékére emlékeztet, néha egészen közel-keleti hangulatot idéz.

Buenos Aires legnyomasztóbb részei a kikötőhöz vezető utak. Itt valami elképesztő teherforgalom van, mindenféle teherautók, kamionok, trailerek száguldoznak tömött sorokban az áruikkal.

A La Boca negyed Caminito része, melynek lokáljaiban megszületett a tangó inkább valami színházi díszletre emlékeztet, ettől függetlenül még magával ragadóak a színes házak és a tangót táncoló táncosok az utcán.

Nekem eddig a legjobban a Puerto Madero negyed tetszett, ahol nagy árbocos hajók sorakoznak, a háttérben óriási felhőkarcolókkal. Péter, miután kishíján beleejtette a bankkártyáját a tengerbe, végre kiélhette hajós szenvedélyét, hiszen a történelmi jelentőségű Uruguay hajó most múzeumként   

üzemel. Ez a hajó mentette meg az 1903-ban eltűnt Nordenskjöld svéd expedíció legénységét valahol az Antarktisz közelében.

Jártunk a világ egyik leggyönyörűbb és legszebb akusztikájú operaházában, a Teatro Colónban is. Éppen ingyenjegyeket osztogattak egy koncertre, így volt szerencsénk belülről is megcsodálni ezt az argentin nagyhatalmi törekvéseket idéző épületet - de errol szigoruan Peter ir majd bovebben.

Érdekes volt tegnap a Madres de Plaza de Mayo központjában tett látogatásunk. „Las madres”, vagyis az anyák azoknak a fiataloknak a mára már agg édesanyjai, akik az 1976 és 1983 között regnáló katonai diktatúra áldozataivá váltak. Szerencsénkre éppen „ügyfélfogadási időben” értünk a  központba, ahol a 96 éves Juanita néni fogadott kettőnket, és elmesélte a „los desaparecidos”, vagyis az eltűntek történetét. Ezeket a fiatalokat (kb. 30.000 emberről van szó) világnézeti okokból koncentrációs táborokba szállították, megkínozták, megölték és a tengerbe dobták. Az Anyák már 1976-ban elkezdtek szerveződni, és az illegalitásból mára a rendszer embereivé váltak (Kirchnerékkel nagyon jóban vannak). Minden csütörtökön a Plaza de Mayón vonulnak fel, ahol csendben tiltakoznak a felejtés és a megbocsátás ellen. Céljuk, hogy az eljövendő generációkban tudatosítsák a katonai diktatúra horrorját, azért, hogy ne ismétlődhessen meg az, ami 1976 és 1983 között megtörtént. Az Anyák létrehoztak egy kulturális központot valamint szabadegyetemet, illetve    kitaníttatták az eltűntek gyerekeit, valamint a társadalom leszakadt rétegeinek tagjait. A legtöbb fiatalt egy hosszú távú program keretében építésznek taníttatták, így ők később saját házaikat építették meg. Ma a „Madres”-t a balos eszmék egyik központjaként tartják számon Argentinában.

A kajáról: ettünk steaket, ami olyan finom volt, hogy érződött benne minden patagóniai fűszál íze, tipikus itt (és egész Latin-Amerikában) az empanadas – mindenféle dologgal töltött sós pékáru, az alfajores (réteges édesség), és egyébként mindenféle európai kaja megtalálható itt.

A hazigazdaink egy igazi argentin par, a fiu litvan, a lany egyik szuleje spanyol, masik litvan. Egy szep 1920-as evekben epult hazban lakunk a varos kozepen. Tomas fenykepesz, Victoria pedig textiltanulmanyokat folytatott Olaszorszagban es most tanacsadokent dolgozik mindenfele cegeknek. Egesz nap itthon vannak, tomas egyetlen munkanapja a vasarnap, amikor a San Telmo negyedben a bolhapiacon arulja a fenykepeit. Egymas kozott litvanul beszelnek. Nagyon jol kijovunk veluk, lazak, segitokeszek. Tegnap foztem nekik gulyast, es mivel osszesen ket tanyerjuk van a lakasban, Tomas vazabol evett, en pedig meropoharbol.

Már itt vagyunk Buenos Airesben. Nagyon nagyon aranyosak a házigazdáink, és ez most különösen jól jön, mivel a csomagunk nem érkezett meg, úgyhogy a három fokban én egy szál pulóverben, Péter pedig egy vékony kabátban küzdötte magát végig a belvároson a Pasteur utcai szállásunkra. A patagóniai születésű Victoria és a litván férje Tomas viszont elláttak minket téli cuccokkal, bár ez még nem változtat azon a tényen, hogy nincs egy szál alsóneműnk vagy váltóruhánk sem. De jó helyen vagyunk, ez a lényeg, úgyhogy ne izguljatok!!!!! Voltunk ma várost nézni én kicsit másként képzeltem és sokkal félelmetesebb volt, mint gondoltam, de ennek gondolom csak az az oka, hogy meg kell, hogy szokjuk a latin-amerikai ritmust. Most eszünk aztán alszunk egy nagyot. A csomag ha szerencsesek vagyunk, holnap reggel erkezik, de meg nem tudunk semmit.

Barátaim, először is bejelentem, hogy indítottunk blogot australandboreal.blog.hu név. A cím remélem kifejezi vonzódásunkat (az enyémet biztos) a hűvös kontinentális helyek felé. A design szar, inkább nem létező, erre még nem jutott időnk. A képek oda kerülnek majd fel.

Sokféleképpen vágtam már neki utazásnak, de azt hiszem, így még nem. Nem kerülgetve a kását, lemetéltem négy ujjamat. A történet elmondva sokkal viccesebb, mint ahogy megtörtént. Indulásra pakolva hétfő éjjel, gyümölcssaláta készítés közben, Nóri rémisztő sikoltozása közepette (a szúnyogok) frissen élezett finn tőröm (Pukko) élére ráfutott a kezem.
Mindig kértek képeket, most jelzem előre, hogy a poszt alján láthattok 11 öltést, négy ujjon. Aki nem akarja, ne menjen a poszt aljára. A képek már reggel, az első átkötözés alkalmával készültek, a kötések itt már kevésbé látványosak.
Felgyorsítva az eseményeket, a csaphoz ugrottam, Nóri bepánikolt, állítólag spriccelt a vér, kijött a mentő, bevittek a kórházba. Vagy 10 percet tartottam csap alá fityegő ujjbegyeimet, ömlött rólam a víz és úgy éreztem, tarkóm radiátorként vezeti le a sok adrenalintól keletkezett hőt. A magyar egészségügy meglepett jó szereplésével, a mentő és a Szent János ellátása is gyors volt. Kb. 10 perc alatt a műtőasztalra kerültem, ahol a sebész a következő dolgokat végezte velem: három ujjra hat lidokain injekció (a negyedik egészségesnek tűnt), persze mindegyik úgy tűnt, mintha a csontig szúrna. Utána a kisujjamnál kezdte a varrást, ahol be lehetett látni a bőröm alá. Mint kiderült, a helyzet nem annyira súlyos, sehol se vágtam csontot vagy ideget. De elképzelhető, hogy az ujjlenyomatom új lesz.
Tehát a kisujjam. Az első öltésnél még nem hatott a lidokain. Az egész olyan volt – ahogy elképzeltem, mert odanézni nem mertem – mint amikor John Rambo varrta össze valamelyik részben a vállát. A különbség csak annyi, mint tudjátok, hogy az ujjbegy a test egyik legérzékenyebb része. Innentől kezdve, kiesett az a 10 perc, hogyhogy hogyhogy nem, Afganisztánról beszéltem a sebésznek, bár nem tudom, hogy jött szóba (talán a lidokain). Mire a mutatóujjamhoz értünk, kiderült, hogy azt is kell varrni, így oda érzéstelenítés nélkül ment két öltés. A végén kaptam négy röhejesen nagy bumpszli kötést az ujjaimra, ami komolytalanná tette ezt a konyhai balesetet. Mielőtt a lényeg elmaradna, az ujjaim mozognak, egy hét után olyan lesznek, mint régen.
A baleset számos kérdést eldöntött. Pl. nem fogok búvárkodni Puerto Madrynnál, és egy hétig Nóri fog helyettem írni a blogon. Számítok rá az evésnél és a fürdésnél is. Furcsa perspektíva a dél-amerikai út elején, de remélem, mire Santiagóba érünk, találunk egy dokit, aki kiszedi a varratokat és megint a régi leszek.
 

Kb. 10 kilométeres magasságból, Salvador és Recife között írunk most, még mindig 3630 kilométernyire és öt órányira Buenos Airestől. Azt, hogy megyünk Latin-Amerikába, az ok okozati lánc végére visszanyúlva Juhász Ottó bácsinak köszönhetjük, aki annyira jó Kína-órát tartott nekem az egyetemen, hogy rögtön el is határoztam, el kell, hogy menjünk Kínába. Már a repülőjegyvásárlást fontolgattuk, amikor valahogy mindkettőnkben egyszerre merült fel, hogy ha már ilyen messzire elutazunk, miért nem megyünk inkább Latin-Amerikába, ami mindkettőnk gyerekkori álma. Amikor március elején megvettük római átszállással a repülőjegyeket (Péter tanár én pedig diák-kedvezménnyel), az egész még nagyon távolinak és hihetetlennek tűnt (most is), még várt rám egy szakdolgozat megírása, egy gyakorlat, egy vizsgaidőszak, két komplexvizsga és egy védés.
Ebben az egész utazásban az a fantasztikus, hogy sehova sem mennék szívesebben a világon – és ez olyan boldogsággal tölti el az embert, ami azért nagyon ritka a hétköznapok világában. Most végre nem volt az az érzésem a „destinations” tábla alatt, hogy igen, én ugyan megyek Brüsszelbe/Koppenhágába/..., de azért sokkal szívesebben mennék valahova egészen messzire, lehetőleg ahol spanyolul beszélnek és nem Európában van, hiszen most én magam megyek oda!!!!!!
A Budapest-Róma járaton sajnos csak egy miniatűr chipset kaptunk, ami mélységes csalódottsággal töltött el minket, hiszen a következő posztban részletezett események hatására igencsak összeszűkült mindkettőnk gyomra. A Róma-Buenos Airesen, amin most ülünk már volt rendes vacsora és reggeli is, bár azért többet vártam volna az olaszoktól. A gép hatalmas, Boeing 777-es, mindenkinek van kis távirányítója beépített monitorral, távirányítóval (ami vicces, mert kb. 10 centire van tőlünk a monitor). 
Egyelőre 3 napig Buenos Airesben maradunk, couchsurfinggel találtunk szállást, a város közepén, egy kicsit hippinek tűnő párnál. Még nem igazán vagyunk képben, hogy mi mindent akarunk megnézni, de a La Boca negyedet biztosan, el szeretné(n)k menni egy milongára (helyiek tangós összejövetele) és megeshet, hogy áthajózunk Montevideóba vagy Tigréhez, a La Plata folyó torkolatvidékéhez.
 

Budapest - Róma - Buenos Aires - Puerto Madryn - Bariloche - Santiago de Chile - Valparaíso - Arica - Arequipa - Ica - Paracas - Lima - Iquitos - Lima - Cuzco - Titicaca - La Paz - Salar de Uyuni - La Paz - Asunción - Buenos Aires - Róma - Budapest