Tegnap reggel (07.15) megérkeztek a csomagjaink, nem is örültünk nekik. Sokkal egyszerűbb volt egy szál ruhában, így legalább nem volt meg a választás lehetősége, és ez egyszerűbbé tette az életünket. Igénytelenségünket kiválóan mutatja, hogy még most is azt a ruhát  viseljük, amiben elindultunk (alsónemű kivételével), ebben alszunk és járkálunk – talán ma már átöltözünk.

Persze a csomagok kiszállítása korántsem történt automatikusan, kb. 10 óra volt mire a 06:55-kor érkezett járat ügyében a Claims office felvette a telefont. Volt egy adu a kezünkben, mivel Péter egyik barátjának a barátja lenyomozta a csomagok hollétét, így mi tudtuk, hogy azok fent voltak az utánunk következő Róma-Buenos Aires gépen. Több tucat telefonhívás után végre elértük az illetékest, aki a legnagyobb természetességgel közölte, hogy megvannak a csomagok.

Péter keze szépen gyógyul, minden nap cseréljük a kötést, én már teljesen felvettem az ápolónő identitást: etetés, fürdetés, öltöztetés programok váltják egymást a nap során. Minden nap együtt érző tekintetek tömkelegével találkozunk az utcán, a szembejövők vagy megbámulják Peti bekötözött négy ujját, vagy szánakozó tekintettel biccentenek/mosolyognak egyet. Victoriától kaptunk egy egyujjas kesztyűt, ami elég bő ahhoz, hogy megmaradjon a kezén – ebben egészen horrorisztikus a kinézete, ahogy olyan esetlenül eltartja magától a kezét, olyan mintha tényleg hiányoznának az ujjpercei.

Buenos Aires tegnap már sokkal barátságosabb arcát mutatta, mint az első délután. Engem Barcelona-Belgrád-Kairó keverékére emlékeztet, néha egészen közel-keleti hangulatot idéz.

Buenos Aires legnyomasztóbb részei a kikötőhöz vezető utak. Itt valami elképesztő teherforgalom van, mindenféle teherautók, kamionok, trailerek száguldoznak tömött sorokban az áruikkal.

A La Boca negyed Caminito része, melynek lokáljaiban megszületett a tangó inkább valami színházi díszletre emlékeztet, ettől függetlenül még magával ragadóak a színes házak és a tangót táncoló táncosok az utcán.

Nekem eddig a legjobban a Puerto Madero negyed tetszett, ahol nagy árbocos hajók sorakoznak, a háttérben óriási felhőkarcolókkal. Péter, miután kishíján beleejtette a bankkártyáját a tengerbe, végre kiélhette hajós szenvedélyét, hiszen a történelmi jelentőségű Uruguay hajó most múzeumként   

üzemel. Ez a hajó mentette meg az 1903-ban eltűnt Nordenskjöld svéd expedíció legénységét valahol az Antarktisz közelében.

Jártunk a világ egyik leggyönyörűbb és legszebb akusztikájú operaházában, a Teatro Colónban is. Éppen ingyenjegyeket osztogattak egy koncertre, így volt szerencsénk belülről is megcsodálni ezt az argentin nagyhatalmi törekvéseket idéző épületet - de errol szigoruan Peter ir majd bovebben.

Érdekes volt tegnap a Madres de Plaza de Mayo központjában tett látogatásunk. „Las madres”, vagyis az anyák azoknak a fiataloknak a mára már agg édesanyjai, akik az 1976 és 1983 között regnáló katonai diktatúra áldozataivá váltak. Szerencsénkre éppen „ügyfélfogadási időben” értünk a  központba, ahol a 96 éves Juanita néni fogadott kettőnket, és elmesélte a „los desaparecidos”, vagyis az eltűntek történetét. Ezeket a fiatalokat (kb. 30.000 emberről van szó) világnézeti okokból koncentrációs táborokba szállították, megkínozták, megölték és a tengerbe dobták. Az Anyák már 1976-ban elkezdtek szerveződni, és az illegalitásból mára a rendszer embereivé váltak (Kirchnerékkel nagyon jóban vannak). Minden csütörtökön a Plaza de Mayón vonulnak fel, ahol csendben tiltakoznak a felejtés és a megbocsátás ellen. Céljuk, hogy az eljövendő generációkban tudatosítsák a katonai diktatúra horrorját, azért, hogy ne ismétlődhessen meg az, ami 1976 és 1983 között megtörtént. Az Anyák létrehoztak egy kulturális központot valamint szabadegyetemet, illetve    kitaníttatták az eltűntek gyerekeit, valamint a társadalom leszakadt rétegeinek tagjait. A legtöbb fiatalt egy hosszú távú program keretében építésznek taníttatták, így ők később saját házaikat építették meg. Ma a „Madres”-t a balos eszmék egyik központjaként tartják számon Argentinában.

A kajáról: ettünk steaket, ami olyan finom volt, hogy érződött benne minden patagóniai fűszál íze, tipikus itt (és egész Latin-Amerikában) az empanadas – mindenféle dologgal töltött sós pékáru, az alfajores (réteges édesség), és egyébként mindenféle európai kaja megtalálható itt.

A hazigazdaink egy igazi argentin par, a fiu litvan, a lany egyik szuleje spanyol, masik litvan. Egy szep 1920-as evekben epult hazban lakunk a varos kozepen. Tomas fenykepesz, Victoria pedig textiltanulmanyokat folytatott Olaszorszagban es most tanacsadokent dolgozik mindenfele cegeknek. Egesz nap itthon vannak, tomas egyetlen munkanapja a vasarnap, amikor a San Telmo negyedben a bolhapiacon arulja a fenykepeit. Egymas kozott litvanul beszelnek. Nagyon jol kijovunk veluk, lazak, segitokeszek. Tegnap foztem nekik gulyast, es mivel osszesen ket tanyerjuk van a lakasban, Tomas vazabol evett, en pedig meropoharbol.